Day never dawns; it’s always dawning,
and in this dim obscurity
behind our yellow curtain
I sit waiting for your silhouette below.
Is the moon somehow involved
in this high tide of dirty cobblestones,
or do my overtired eyes invent
a continuous rise and fall?
I leaned over the mash tun once
to inhale the promising odor of decay.
So I wait, but there will be no dawn.
Soha nincs hajnal, mindig cask hajnalodik,
és ezen a derengésen át,
akár, ha sárga függönyünk alatt ülnék,
figyelem, hogy felbukkansz-e odalent.
Vajon a holdnak van köze a mocskos
kockakövek súlyos árapályához is,
vagy cask az én szemem fáradt már annyira,
hogy folyton torlódást, ereszkedést lát?
Mint egykor, a cefréshordó fölé hajolva,
ahogy mélyen beszívtam az érés bíztató illatát,
éppen így várok most. Mégsem less többé hajnal.
•
Genevieve Arlie, after years of bicoastal living, decided to split the difference and move to Iowa, where she studies literary translation.
Dénes Krusovszky is a Hungarian poet, editor, and translator. He has has published three volumes of poetry: Az összes nevem [All My Names] (2006), Elromlani milyen [How It Feels to Go Wrong] (2009), and A felesleges part [Indeed Shore] (2011), for which he won the József Attila Prize. He edits the literary quarterly Ex Symposion and the JAK World Literature Series.